4.

Az üzenetrögzítőmön kismillió üzenet várt rám. Ewan és Gery is nem kicsit akadt ki, hogy már napok óta semmi hírt sem kaptak rólam. Ewan egy ideig a kirúgásommal fenyegetőzött, de a ma reggeli hívása volt a legrosszabb. Fájt az aggódás, ami tisztán csengett a szavaiban. Gery pedig, jóformán hosszú idő óta az első férfi, aki képes volt ellopni a szívemből egy apró darabkát most már bizonyosan gyűlöl. De miként lehetnék boldog, amikor a legjobb barátnőm az isten tudja, hol szenved.

Kutakodtam és kérdezősködtem. Semmi. Se kulcs, se kapu. A korlátozott lehetőségeim végérvényesen is kimerültek.

-       Nincs más hátra. –fájdalmas kifejezéssel nézem a tükörképemet. Már a puszta gondolat is feldühít, hogy mire készülök.

Az első tincs levágása volt talán a legnehezebb. Fel kellett szabadítani a tarkómon kezdődő tetoválást, hogy kevesebb problémám legyen ezen túl. Mire végeztem a fodrászattal úgy festettem, mint azon a napon, amikor belebotlottam Ewanba. A farkas épp az erdőben vadászott a hold fényénél, dús bundáján megcsillantak még a csillagok is. Én pedig ott álltam a tisztás szélén meztelenül, koszosan és éhesen. Ewan sokszor emlegette fel azt az estét. Olyankor mindig megkívánt, ez látszott a szemében, ahogy végignézett rajtam. Bármilyen ruhát is viseltem épp, ő a csupasz bőrömet látta maga előtt. Ez az emlék pillanatnyi mosolyra fakasztott, de a jel látványa kirántott a békés merengésből. A szekrényem mögötti rejtekhelyről előkerült az árny harci öltözékem. A ruha és pár fegyver meglepetésként érkezett pár évvel az után, hogy elszöktem. Nyakpántok valamint karra erősített szíjjak tartották a mellpáncélt, ami még a kevlárnál is könnyebb és erősebb volt. A nadrág és a karvédők pedig fátyolfelhőből készültek. Persze nem szó szerint értendő, az anyagot nevezik fátyolfelhőnek. Különleges rendelésre készült varázslattal csak az árny seregek számára. Még egyszer belenéztem a tükörbe, hogy megbizonyosodjam, készen állok e. Készen álltam. A szememben ott csillogott az elszántság, de akkor mégis miért van görcsben a gyomrom?!

-       Anyám. –nyögött fel az erkélyajtón keresztül Ewan.

-       Te meg mi a francot keresel ott? –mélységesen megdöbbentem. Alkonyodott, és a lakók egy része épp most ér haza. Bárki megláthatta volna ezt az idiótát és akkor oda a lakásnak. Pedig imádok itt lakni.

-       Beengedsz végre harcos? –mosolygott.

-       Mi a szart keresel itt? –nyitottam ki neki az ajtót.

-       Vajon?! Derogálna, ha felvennéd a telefont? Aggódtunk érted, még ha ez olyan hihetetlennek is tűnik a számodra. –a mosolynak nyoma sem volt már. Azonban az a nyúzott arc és szomorú tekintet szíven ütött.

-       Nem állt szándékomban gondot okozni. –morogtam, bár magamra voltam mérges. Mégis mit kellett volna tennem? Kisírnom magam a vállukon és elhinni, hogy minden rendben lesz? Na, azt már nem.

-       Hülye liba. –sóhajtott fel. –Mégis hova készülsz ebben a… miben is?!

-       Nézd. Történt egy s más és most mennem kell, ahogyan neked is.

-       Night. –kapta el a karomat.

-       Nem mondhatok semmit. –néztem vele farkasszemet. Egy végtelennek tűnő percig egymásra meredtünk. Végül elkaptam a tekintetem és kirántottam a karomat.

-       Gyere majd vissza… -ezért is szerettem annyira Ewant. Egy igazi alfa volt, aki mégis megbízik az alacsonyabb rangú harcosokban is. Reméltem, hogy vigyázni fog addig a lakásomra. Mégsem lenne jó kirámolt és szétvert ex otthonra visszatérni. Vissza, vajon tényleg lesz számomra visszaút onnan? Sikerül újra épségben kiszabadulnom? Ahogy kiértem a parkolóba megpillantottam egy ismerős alakot.

-       Szia.

-       Gery. –nyeltem egy nagyot. Eszembe sem jutott, hogy ő is itt lehet.

-       Miért nem vagy képes elfogadni a segítséget? –Ewannal ellentétben belőle sütött a düh. Nem kellene ennyi pasi dráma, de tényleg. Így is elég szar lesz, az elkövetkező kitudja mennyi idő.

-       Mert nem tudtok segíteni! –próbáltam nyugodt maradni, de már képtelenség volt kivernem a fejemből a gondolatok milliárdját. Fejben már ott voltam azon a helyen, amit mindig is ki akartam zárni az életemből.

-       Esélyt sem adsz!

-       Mire? Mégis mire kellene esélyt adnom?! Hogy feláldozd magad valakiért, akit nem is ismersz? –csattantam fel.

-       Nem. Ám akkor sem mehetsz egyedül.

-       Talán elkísérsz? És szerinted egy EMBER mégis mit tehet a SZÖRNYEK között? –megbántottam. Abban a pillanatban tudtam, amikor ráköptem honnan származik. Sosem voltam egy nagy fajmániás, sőt. És most kegyetlennek éreztem magam, pedig tényleg kezdtem megkedvelni azt hiszem. Ennek is oda, gratulálok Night!

-       Ha én nem, akkor vidd a farkasokat. Ewan szerint csapdába sétálsz, és szerintem igaza van.

-       Ölesek meg feleslegesen bárkit is?! Ezt te sem gondolhatod komolyan. –ráztam meg a fejem. –Gery hagyj! –és ezzel elsétáltam mellette, csak egy pillanatra érintett meg, egyenesen ki a lakóparkból. Leintettem az első taxit és hátra sem pillantva otthagytam őket és minden jót, amit csak tudtam. Ha megölelt volna végem, emlékeztettem magam. A taxis megpróbált cseverészni velem, de nem járt sok sikerrel, így hamar feladta. Amikor megérkeztünk a privát telek felhajtójához kifizettem, majd elindultam gyalog a hosszú kavicsos kaptatón. Általában a hazatérő személyek izgatottak és örülnek. Általában. Mondjuk általában nem is nagyon szöknek el korábban, vagy igen?!

A kavicsos ösvényt választottam a főút helyett. Nem akartam túl korán hírt adni magamról, bár tudtam, hogy a fák erre is fel vannak szerelve több helyen is kamerával. Ahol a pénz, ott a technológia. Itt pedig akad pénz dögivel, azzal sosem volt gond. A rövid kaptató után kiértem a fák takarásából. Egy ismerős épület kezdett kirajzolódni a közelben. Nem volt valami hatalmas, de a régies téglás megoldásnak hála nagyon kedveltem. Ezért és az egyik fontos lakójáért. Hangosodó dobogás ütötte meg a fülem, majd a ház mögül szédületes vágtával robbant ki a hatalmas és szilaj csődör. A szívem dübörgő ujjongással, a gyomrom pedig maroknyi zsugorodással üdvözölte a rég nem látott ismerőst. Ahogy közelebb ért, lelassított és felágaskodva körbe fordult, hogy megcsodálhassam. Izmai gyönyörűen rajzolták meg a testét, amit olyan puha szőr borított amilyet sehol máshol nem tapintani. Ismertem rég és a teljes testemen éreztem a vágyat, hogy újra befedhessen.

-       Nem szabad. –suttogtam magamnak, hogy kitisztuljon a fejem. A csődör tekintetében hírtelen félelmet láttam átsuhanni. Vagy legalább is ezt képzeltem.

-       Hevonnen… -hallottam a hangot a fejemben.

-       Üdvözlégy gyermekem! –lépett ki egy kósza árnyék az épületből.

-       Bácsikám! –biccentettem válaszul. Reméltem, hogy később botlok bele, vagy bárki másba.

-       Olyan távolságtartó vagy, mint rég.

-       Jah, valami nehezen változik. –húztam el a számat.

-       Pedig azt hittem rám nem vagy dühös. –indult meg felém. Én meg sem moccantam. Nem adom meg neki az örömöt, hogy futni lásson, de elő sem segítem a nagy egymásba borulást az fix.

-       Dühös? Én dühös? –fortyantam fel gúnyosan.

-       Tudod jól, hogy a mi világunkban nekem nincs túl sok szavam.

-       Azért akad szép számmal cím és kinevezés neked is.

-       Valóban, bár ezek csak azért vannak, hogy jó anyád megnyugtassa háborgó lelkét.

-       Anyám és a lélek egy mondatban. Hmm… elég bizarr párosítás.

-       Igen, valóban. –húzódott mosolyra nemesen metszett ajka és végül elért elém.

-       Hogy-hogy ennyire kint vagy ilyenkor bácsikám?! –szegeztem neki a kérdést, ami pillanatnyilag foglalkoztatott.

-       A fiú megérezte, hogy hazatérsz végre. –intett hátra. –Már várt téged és kíváncsivá tett mikor érsz ide. –mosolyodott el.

-       Nem szándékozom túl sok időt itt tölteni. Céltudatos okaim végezte után, visszatérek a saját életembe.

-       Úgy. És mi volna ez a te saját életed?

-       Érdekes, hogy nem az okaimat kérdezted. –mosolyogtam rá.

-       Válaszoltál volna, ha így teszek? –kontrázott egyből.

-       Nem, természetesen.

-       Ez esetben miért kérdeztem volna rá feleslegesen? És ez esetben talán a kérdésemre választ kaphatok.

-       Nincs semmi extra. –vontam vállat unottan. Erre magasba szökött a szemöldöke.

-       Valóban? A nagy Nightica klán legifjabb első szülött lánya lecseréli nemes életét a semmire?!

-       Hát nem egyszerűbb így az élet? –vigyorogtam.

-       Valóban, de azért nem hagyhatod ennyiben a történetedet öreg bácsikád előtt. –ölelt magához és elkezdett a ház felé húzni. –Odabenn nyugodt körülmények között és mások tekintetétől védve folytassunk inkább. Ezzel nem tudtam vitába szállni. Lassan a ház felé vettük az irányt, ami közelebbről, csak még ismerősebb és otthonosabb lett. A kis ablakokon kétszárnyú spaletta lengedezett, ahogyan a ház előtt pedig apróbb növények táncoltak a lágy szellőben.

-       Érdekes, hogy ilyen ruhában jöttél haza. –próbált csevegni, ahogy sétáltunk. Fél szememmel a minket követő csődört figyeltem.

-       Szeretnék majd beszélni

-       A fiúval? Persze, hogyne. Ám csak később keríthetünk arra sort. Előbb tényleg mesélned kell idős bácsikádnak. Nehogy a végén ideje korán veszítse el életét a kíváncsiságtól. –húzott közelebb magához.

-       Nem is vagy olyan öreg.

-       Olyan? –erre elnevette magát. A hangja régmúlt békésebb időket idézett meg bennem, mikor még szerettem, vagyis próbáltam szeretni a családomat. A bácsikám valaha közel állt hozzám, de aztán megváltozott a világ.

-       Még mindig nyílt és egyenes vagy Hevonnen. Örülök, hogy ez nem változott.

-       Ha akarnám se, vetkőzhetném le ezt a vonásomat.

-       Valaha az anyád is ilyen volt, csak az évek megkeményítették.

-       Nem, ő sosem volt olyan, mint én és én sem vagyok olyan, mint ő. –húzódtam el

-       Te is tudod, hogy ez nem igaz. Épp ezért mentél el, vagy tévedek? –tapintott a lényegre. Ám ez csak az egyik oka volt.

-       Okok hosszú sorát mondhatnám, ami a döntésemhez vezetett.

-       És mégis itt vagy újra.

-       Hidd el, ha lett volna jobb ötletem, a közelébe sem jövök a birtoknak.

-       Elhiszem kedvesem, elhiszem. –terelt be az ajtón. A ház belül mit sem változott. Megvolt minden régi vacak, ami már akkor is öregnek számított mikor kislányként lovagolni tanultam.

-       El sem hiszem, hogy minden kibírta azt, hogy leléptem. –ámultam el.

-       Azt hitted anyád kidobat mindent, ami hozzád köthető? –bólintottam, mire a fülemhez hajolt. –Nagyon sok mindent eltűntetett, de ide eszébe sem jött lejönni egy alkalom kivételével.

-       Mi volt azaz alkalom? –ugrott görcsbe a gyomrom.

-       Tapani. –suttogta.

-       Mit tett vele? –léptem az ajtó felé, de elkapta a karomat.

-       Nyugodj meg, nem bántotta. Vagyis, nem lett végzetes sérülése. –kijavította magát. Kijavította! Vagyis ez azt jelenti, hogy én leléptem, az anyám pedig a barátomon vezette le a mérgét. Egek! Mit tettem! Magammal kellett volna vinnem!

-       Láthattad, hogy nincs semmi baja. –próbált megnyugtatni. –Túlélte és az óta is, a birtokon élhet békében és jómódban.

-       Miért?! –hajtottam le a fejem. Képtelen voltam kimondani a kérdésem.

-       Úgy érted, miért élte túl? Erős fiú, az anyád pedig nem piszkolná be vele a kezét. –nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Tudtam, hogy így lesz, de azt gondoltam többet kibírok majd. Megremegtem és a kanapéig kellett botorkálnom, hogy le tudjak ülni.

-       Sosem bocsátom meg neki ezt sem. –ki kellett mondanom, hogy örökre a szívembe véssem ezeket a szavakat. NINCS BOCSÁNAT! Az egy dolog, hogy hosszú-hosszú időn keresztül pokol volt az életem, de ahhoz nincs joga, hogy olyanokat bántson, aki közel van a szívemhez.

-       Senki nem is kérte a bocsánatodat. –jeges szavak töltötték meg a fülem. Felnéztem és a bácsikám megkeményedett arcáról sütött valami olyasmi, amit én magam is éreztem. Gyűlölet. Lassan leolvadt az arcáról a merev él, majd így folytatta. – A mi világunk nem olyan, mint az embereké. Nekünk nem kell kedvelni, szeretni egymást. A hierarchia és a születés az egyetlen, ami alapján alá és fölé rendelnek minket. Lehetsz bármilyen jó vezető, ha csak második vagy. Vagy éppenséggel az esetemben férfi. –annyi fájdalom csengett a hangjában amennyit én még soha életemben nem hallottam egyszerre.

-       Mindig is úgy éreztem, hogy ostobaság az a törvény és, hogy nem is tudják mekkora a veszteségük, amiért nem téged neveztek ki a családunk fejévé. –nyílt meg a szívem felé.

-       Hiába születtem pár perccel korábban. –merengő lett, de közben két pohár bort töltött és az egyiket átnyújtotta. –Kóstold meg, ezt mindig magunknak tartogattam. –mosolygott.

-       Valóban? –néztem rá meglepetten, mire bólintott.

-       Ahogy engem, téged sem kezeltek a helyeden. Kissé, mintha a saját sorsom újrajátszását néztem volna végig. Bár te bátrabb voltál nálam. –a poharában körbe - körbe járt a bor. Lenéztem a sajátomra, majd belekortyoltam. Zamatos és jellegzetes íz áradt szét a számban. Ismerős volt, de nem tudtam sehova sem beazonosítani. Elgondolkoztam a szavain. Valóban bátorság volt tőlem az, amit tettem? Leléptem ahelyett, hogy szembeszálltam volna a világommal.

-       Tapani. –suttogtam. Hirtelen elfogott a késztetés, hogy lássam és bocsánatot kérjek tőle.

-       Menj csak. –jött az engedély, amire valahol nem is vártam, de valahol mégis. Lassan leraktam a poharam, majd felpattantam és kirohantam az ajtón át a kerten egyenesen a csődör felé, aki már várt rám. Felugrottam a hátára és még egy utolsó pillantást vetettem a házra, majd elvágtattam. Az ajtóban a bácsikám ránk emelte poharát és ismét mosolygott.